Szereted a kihívásokat? A cél egy egy öntözési lehetőség nélküli, szinte 100%-ban tarackbúzával benőtt, lejtős terület használhatóvá tétele pénz, szintetikus növényvédőszerek és időráfordítás nélkül. Eddig jó, de miért kellett akkor újrakezdeni?
A kizárólag audiovizuális fogyasztók rögtön a videóra is ugorhatnak, de a nyájas olvasók – és nyájas keresőmotorok – akár a szöveges kifejtőt is olvashatják. Részben átfed a kettő.
Hol tartok most?
Nem feltétlenül az volt az eredeti elképzelésem, hogy az ország egyik legszárazabb déli lejtőjén álljak neki kísérletezgetni, de jogi és egyéb praktikus okokból még mindig ez volt a legjobb választás. Víz eleve olyan mélyen van, hogy a kútfúrás legfeljebb egy lottó ötös után jöhet szóba, a helyzetet pedig tovább súlyosította, hogy rögtön az első két év a legkritikusabb időszakokban hagyott csapadék nélkül.
Előttem jópár évvel rendszeresen volt szántva a telek egyik része. A felhagyás után a területen szinte 100%-ban a tarackbúzáé lett a terep. A finoman szólva sem előnyös helyzetet sokféleképpen lehet orvosolni. Én ezek közül azokból válogatok – és hasonlítom össze őket – amik a legkevesebb pénz- és fosszilis energia felhasználásával járnak. A jól megtervezett, időben végzett és szelektív kaszálástól (már amikor az időjárás és a munkám is úgy akarja – egyelőre nem élek ott életvitelszerűen) a manuális eltávolításig.
Ásás nélküli kert ásóval?
A manuális eltávolítás azt jelenti, amit a neve sugall: előbb felástuk a betonkemény területet és jóformán négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladva túrtuk át a földet, hogy kézzel szüreteljük a legkisebb tarackdarabkákat is. Ami kikerült, ment a komposztra, úgyhogy azért csak hasznosult. Gondolom, mondani sem kell, hogy bár a technika igencsak hatékony, nem épp kéz és derékkímélő.
A 70-80 négyzetméteres kísérleti veteményesben ásás nélküli (forgtás nélküli, ún. no tillage) művelésre szerenték átállni, de annak az első lépése, hogy megszabaduljunk az uralkodó gyomoktól. Bár voltak terveim arra, hogy fényt át nem engedő takarással szabaduljak meg tőlük: erre további allehetőségek lennének, amelyeket most nem részletezek, de erősen behatárolt, hogy mindegyikhez kell víz és/vagy szervesanyag (komposzt). Ez utóbbi az első évben értelemszerűen nem volt, a második évben pedig ami volt, egy hirtelen jött gyümölcsfatelepítési lehetőségre ment el.
Az ásás nélküli művelés fenntartásának létfontosságú eleme a talaj folyamatos takarása olyan anyagokkal, amelyek képesek azt felülről építeni. Ezzel a természetes talajképződési folyamatokat próbáljuk összehangolni a kertészeti igényeinkkel. Ez bár első hallásra idillinek hangzik, hatalmas a szervesanyag-igénye, így arról megfelelő körültekintéssel folyamatosan gondoskodni kell (nem mindegy, mivel, mikor és hogyan takarunk).
Eddig siker, de aztán valami közbeszólt: a víz
A kísérleti veteményes egyik miniparcelláján tavaly el is kezdtem ezt a folyamatot, a körülményekhez képest eddig egész tűrhető eredménnyel. A gond viszont az, hogy túl közel van az így előkészített terület a születőben lévő csapadékgyűjtő ciszternámhoz. Ez önmagában persze nem lenne baj, hiszen a víz jó dolog, de a kitermelt földet valahova el is kellett szállítani. A néhány kör furik után viszont az ember alaposan újragondolja, hogy érdemes-e a gravitáció ellenében dolgozva feljebb teraszt kialakítani, vagy jó lesz az ide lentre is.
Jó lett.
Bakhát, ami nem bakhát
A szétterített föld tehát jótékonyan elfedte az eddigi vékony sikereket, de itt nem álltam meg. 20-25 centi magas és felül kb. ugyanilyen széles bakhátakat (hosszanti buckákat) alakítottam ki. A bakhátak előnyeiről és hátrányairól hosszú értekezéseket lehet írni. Előnyük például, hogy a laza szerkezetű talajban a gyökérzöldségek egyenletesen tudnak fejlődni; jobban átmelegszenek, mint a síkművelésű területek, tehát kora tavasszal akár még a kelést is lehet velük gyorsítani. Megcsinálni őket viszont melós és a nagyobb felület miatt gyorsabban ki is száradnak.
Az alapvetően lejtős területen viszont muszáj megfogni a néha – de akkor hirtelen, nagy mennyiségben – lezúduló csapadékot. Ez nem csak az erózió miatt fontos, hanem azért is, hogy az esőt helyben tudjuk a talajba szivárogtatni, a haszonnövények gyökérezete környékén. (Aszály sújtotta, fejlődő országokban például ezt igyekeznek “kapcsolt bakhátakkal” kimaxolni, ahol a bukcák között keresztben is felcsirkézik a földet, hogy kis négyszögletes medencéket alakítsanak ki.)
A bakhátaknak erre az előnyére természetesen szükségem van. A kiszáradós oldalával viszont nem vagyok megbékélve, tehát jött az a módszer, amikor a bakhátak közeit lazán félig kész nedves komposzttal takartam, a tetejére pedig száraz avart szórtam, hogy védjem a kiszáradástól. Fontos: száraz talajt soha, de soha, de soha ne takarj! Most szerencsére egész jók voltak a feltételek.
Amikor kész voltam, már csak egy veszedelmes kártevőre kellett odafigyelnem: a jól melegedő talajon a kutyák imádnak hencseregni. Szerencsére a lazán odahajigált gallyak tavaly is jó repellensnek bizonyultak, amíg a növények át nem vették az uralmat.
